Lefoglalóztuk a nyaralót. Egy, 5 éve sikertelenül hirdetett apró, lepukkant, vidéki, külterületi nyaralót. Nem ez lesz életünk befektetése, de valami megfogott a telekben.

Az ingatlanossal majdnem egy hónapig alkudoztunk, hogy végre megnézhessük, majd heteket vártunk arra, hogy végre lerakhassuk a foglalót. A tulajdonos az ingatlanos szerint nehéz eset, és az ingatlanos talán pont ezért nem is tűnt túl motiváltnak a közvetítésre - na meg azért sem, mert állítólag nincs is már vele élő szerződése a tulajdonosnak, így ő csak hirdetgette, és ha már véletlenül nála voltak a kulcsok, véletlenül kiközvetítette-  de végül lefoglalóztuk, megegyeztünk, hogy december 1-ig kiüríti, elkezdhettük szervezni az adásvételi szerződés aláírását. Gondoltuk, ha gond lesz, és tényleg nehéz eset az eladó, majd csak segít az ingatlanos.

Már a foglaló átvételi elismervény véglegesítésénél el kellett volna kezdenie villognia a piros lámpának, de mivel az eladók jelezték, hogy biztos, hogy később lesz saját ügyvédjük, úgy döntöttünk, hogy hiába hullott ki 3 maréknyi hajunk a foglalós papír egyeztetése közben, ha már élesben megy a játék, egymásra uszítjuk az ügyvédeket, és megoldják. Tévedtünk - mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy nincs ügyvéd - nekünk viszont hétről-hétre több az ősz hajszálunk.

Lassan lejár a foglaló átadásakor meghatározott határidő és nem csak, hogy nincs aláírt adásvételi szerződésünk, de még egy, általuk elfogadhatónak tartott szerződéstervezetünk sincs. Mindez egy, tankönyv szerinti, nevetségesen egyszerű, kockázatmentes ingatlantranzakciónál. Tehermentes, egy tulajdonossal rendelkező olcsó telek, hitelmentes, egy összegben történő vételár kifizetés. Semmi nem mehet félre.

 Vagy mégis. 

A lepukkant viskó ugyanis egy rejtett időkapszula. Valamikor a 80-as években megállt benne az idő, és azóta semmi sem változott. Néhány régi szék, néhány régi asztal, két régi, poros ágy, egy poros kanapé, eredeti retro falvédők, eredeti téglamintás tapéta, tökéletes retro dekoráció. Időkapszula, amilyet csak a múzeumokban és a lakberendezési magazinokban látni - egyszerre bámulatos és ijesztő - és csak úgy, mint a múzeumban, tilos megérinteni, mert a kezünkre csap a teremőr. Igaz, hogy ezek a tárgyak már 5 éve csak ott porosodnak, garantáltan elmozdíthatatlanok. Bár tavaly az eladó még berendezéssel együtt hirdette az ingatlant, most, hogy végre a környéken reális szinthez közelítette az ingatlan árát, az érzelmi értékük hirtelen a csillagos égbe ugrott - MI ugyanis a közelükbe se mehetünk. Semmit sem hagy ott, hiszen mi komoly veszélyforrást jelentünk rájuk nézve, az eladó szerint nyilvánvaló, hogy nem értékelnénk eléggé őket - vagy (minő borzalom), nemes egyszerűséggel megszabadulnánk tőlük mondjuk a következő lomtalanításkor. 

Ezeknek viszont nemesebb sors lett szánva, rászorulóknak kell őket megkapniuk. Bár felajánlottuk, hogy ha kell, kerítünk rászorulót, vagy saját költségünkre amíg még lehet, elszállítjuk hozzájuk a bútorokat és akkor később intézhetik, az eladó nem kért a segítségünkből - majd ő intézi, vannak olyan szegény falvak az országban, ahol még kellenek ezek a bútorok, de olyan hirtelen jött az adásvétel, ennyi idő alatt nem lehet megszervezni, majd valamikor január végén kicuccol - de ő ráér, nem szerződik.

Felvetettem a kutyamenhelyek gondolatát is az ágyakkal kapcsolatban - ezzel sajnos teljesen az eladó lelkébe tiportam, keményszívű gonosz embernek lettem kikiáltva. Pedig biztos, hogy a kutyusok így, a tél közeledtével nagyon boldogok lennének.

Mondanom se kell, hogy az elmúlt 3 hétben nem sikerült olyan rászorulót találnia, akinek pont ezek a régi, poros, 80-as évekbeli bútorok kellenének.

Az ingatlanos persze az eladót védi, mondván, hogy érzelmi értéke van a bútoroknak. Arra, hogy akkor miért nem fogad el segítséget, miért nem vitte el korábban őket, vagy ha annyira védett tárolóhely kell, fizeti még 60 napig a jelképes összegű kötbért (aminél még azt is felajánlottuk, hogy jótékony célra felajánljuk), persze nem reagál. Mint ahogy arra sem, hogy miért nem írja alá az eladó az adásvételi szerződést, ha valóban szerződni szeretne, és, hogy tényleg tisztában van-e azzal, hogy nála figyel a foglalónk. Csak én érzem, hogy ilyen esetben a vevők cse**tetése helyett az ingatlanos kötelessége a felek közti közvetítés lenne?

Persze kitalálható: amíg nem kerülnek ki a bútorok a házból, eladónk deklaráltan nem ír alá szerződést. Még 2 hetünk van, a hegyen jelenleg 17 centis a hótakaró, a telek már csak lánctalpas terepjáróval vagy tankkal megközelíthető - vagy talán még azzal sem. 

Még egy elfogadható tervezetet sem sikerült mostanáig összehozni, nincs olyan pont, amiben sikerülne megegyezni. Az eladó szerint hiányzik pl. egy, részletes lista a szerződésszegés "eladónak felróható" eseteiről. 

Még bízunk a csodában, hogy jövő hétig talán összejön, de az ingatlant idén már majdnem biztos, hogy nem tudja majd megközelíteni bútorszállító eszközzel, mint ahogy mi ezt anno előre jeleztük, és amit ő igen komoly zaklatásként és sürgetésként élt meg. Ez van. Harcoljon ő a realitások ellen.

Lehet szavazni, hogy mi lesz ennek a sztorinak a vége. Az ügyvédünk mindenre felkészült - mi is.